Néhány hete, egy érettségire készülő ifjú hölgy megkért, hogy adjak neki tanácsot egy történelemből írandó dolgozathoz, amely a magyarság lélekszámának alakulását boncolgatta a Kiegyezés után, és Trianon között. Sajnos a tanár ( bár valójában ezt a jelzőt nem igazán érdemli meg a nőszemély) már a kérdés felvetésben hibát vétett, hiszen a török idők után sajnos soha nem kerültünk már az országunkban abszolút többségbe. Voltak olyan adatok, hogy a Kiegyezést követően a magát magyarnak vallók lélekszáma meghaladta az ötven százalékot (54,5%) ez csak egyszerű többség. Ehhez ugye nem kell matematikusnak lenni, hogy rájöjjünk! Pláne, a tót és oláh népességből jelentős számban voltak olyanok, mikor a magyar volt az uralkodó nemzet akkor magyarnak, mikor fordult a dolog akkor pedig szlováknak, vagy románnak vallották magukat, ki hol volt éppen. A magyar történelemnek nincs szüksége arra, hogy kozmetikázzuk a számokat. Trianon így is igazságtalan diktátum volt, amely egyenesen vezetett a II. Világháborúhoz. Valójában egy nem túl jó középiskolában tanító tanárnőt nem is ilyen szándékok vezethettek, egyszerűen csak ostoba szegény. Mellesleg ez lenne a jobbik eset. Mindenesetre a középiskolai diákok kompetenciáját évről évre felmérik. Szerintem ezt a tanároknál is meg kellene tenni. Ennél a hölgyeménynél a megfelelő szerveknél kezdeményezni fogom. Alant akit érdekel elolvashatja, hogy valójában mi vezetett a megcsonkított hazáig.

A Kárpát medence népességének alakulása a nemzetiségek szempontjából, nem választható szét, a magyarság viharos és nehéz történelmétől. Azt is tisztázni szeretném az elején, hogy

A magyar nép már itt, az új hazában alakult ki, a Honfoglalás után egy két évszázaddal, hiszen ahogy László Gyula professzor írta, a Vérszerződésre nem lett volna szükség, egy azon nép törzsei között. Tehát, bár rokon, de különböző népek között köttetett meg az a világtörténelemben páratlan szövetség, amely egy nemzet kialakulásához vezetett, amely több mint ezer éve meg, és fenn tudott maradni egy olyan geopolitikai környezetben, amely másoknak, hunok, avarok, nem sikerült. Méghozzá úgy, hogy ezek leszármazottai is köztünk élnek. Pedig koránt sem volt egyszerű itt megmaradni, hiszen útjában voltunk, mind keletről, mind nyugatról támadó birodalmaknak.

Némi túlzással, egyébként azt mondhatjuk, hogy a magyarsághoz való tartozás nem etnikai, inkább vállalás kérdése. Természetesen a mi népünket is sújtották azok a járványok, amelyek más népességeket, de ezen felül, mivel Szent István óta, Európa, és a kereszténység védőbástyájának vallottuk magunkat, óriási vérveszteségeket szenvedtünk el az e miatt folytatott harcok során. Pedig lehetett volna másként. Tudunk Batu kán leveléről, melyben ugyan alárendelve, de szövetséget ajánlott a magyarok királyának, akit Attila leszármazottjának ismert. A mongol hadjárat, hozzávetőlegesen az ország lakosságának egyharmadát pusztította ki, de talpon maradtunk, és még IV. Béla idején újra a térség nagyhatalma lett a Magyar Királyság.

A legnagyobb vérveszteséget kétség kívül, a két évszázados török elleni harcok okozták, mikor 150 évre az ország nagy részét megszállás alatt tartották. Nem mellesleg, egyébként Mohács előtt Nagy Szulejmán is szövetséget ajánlott a rokonnak tartott magyaroknak, amit Tomori Pál kalocsai érsek (!) a magyar had fővezére megfontolásra ajánlott. A véres harcok veszteségét jól példázza az a közkeletű adat, miszerint a Mátyás korában 4-4,5 millióan éltek a Magyar Királyságban (85-90% magyar) és körülbelül a Brit szigeteken is. Jól tudjuk mi a jelen. A szigetországban úgy 60 millióan élnek, magyar pedig körülbelül 15 millió él szerte a világban. A török harcok végén a magyar királyság területén 3-3,5 millióan éltek, ebből alig egyharmada a magyar. A két front nemzet, a magyar és a horvát nem hogy a természetes szaporulatot nem érte el, hanem óriási veszteségeket szenvedtek, mi több mint ötven százalékot, a horvátok pedig több mint harmadukat veszítették el. Így magától értetődő volt, hogy a Habsburgok nagymérvű telepítéseket végeztek a kipusztult területeken, elsősorban németeket, de nagy arányban engedték be ekkor a románokat Havasalföldről és Moldvából(ugyanakkor székelyeket üldöztek ki, ők a csángók) a szlovákok pedig viszonylag zavartalanul élhettek az élet-halál harcot vívó magyarság mögött. A cél jól látható, a rebellis magyarok helyett megbízhatóbb alattvalókat óhajtottak.  A nemzeti mozgalmak valójában csak a XIX. században alakultak ki, így csak ekkortól jelentett komoly problémát a nemzetiségi kérdés. Voltak a magyar uralkodó osztály részéről pozitív törekvések a kérdés megoldására, 1849-ben a Szegedre menekült országgyűlés Európa első demokratikus nemzetiségi törvényét fogadta el, de ennek már nem volt semmi hatása, a nemzetiségek a szabadságharcban már korábban ellenünk fordultak, a Habsburgok felhasználták őket ellenünk. Érdekes módon az országban élő német kisebbségek, viszont többségükben a magyar ügy mellé álltak, és a horvátok is inkább velünk rokonszenveztek, bánjukkal Jelasitsal ellentétben. Ezért nyertük meg népfölkelőkkel a Pákozdi csatát, mivel a horvát határőrök nem igazán akartak az évszázados fegyvertársaik ellen harcolni.

A kiegyezés aztán hozott némi javulást az arányokban. A horvátokkal 1868-ban szintén megegyeztünk, saját parlamentet (Sabor), kormányt, és széleskörű autonómiát kaptak, valamint képviselőket küldhettek a Magyar Országgyűlésbe. Eötvös József még ugyan ebben az évben kidolgozott egy nagyvonalú nemzetiségi törvényt, amely szintén haladó volt az akkori Európában, de a megvalósításba már hiba csúszott, Tisza Kálmán kormánya szabotálta azt. De elmondhatjuk, még így is jobb helyzetben voltak a magyarországi nemzetiségek, mint bárhol a vén kontinensen. Ha húsz százalékot meghaladta az arányuk bármely településen, akkor kötelező volt a kétnyelvűség, és az elemi iskolai képzést a saját nyelvükön kaphatták. A román fejedelemségekben például kevesebb iskolájuk volt, mint Erdélyben. Elmondhatjuk a nemzetiségi érdekek szószólói akadály nélkül művelődhettek, a szlovákok egyik vezére Ludomity Stur például Győrött tanult. A Magyar Királyság népességéből 1880-ban 46,63 % volt magyar, ez az arány 1910-re 54,5 %-ra javult. (A számok Horvátország nélkül értendők) De ez már nem volt elég, az elvesztett háború és a csekély mértékű többség a Trianoni tragédiához vezettek. A Magyar Királyság elvesztette területének kétharmadát, és magyar lakosságának negyedét. Nem nehéz a következtetést levonni, Európa középkori védelme nem volt kifizetődő hazánknak. Bár a történelemben nem szokás, a „mi lett volna, ha” kérdést feltenni, azért eljátszhatunk a gondolattal: ha a XX. század egy ötvenmilliós magyarsággal virrad ránk, vajon, hogy alakul a sorsunk. Trianon biztos nem következik be, és talán az egész világtörténelem másként alakul.

Pethy Simon Tamás